Kik készítik a ruháinkat és milyen körülmények között? Ha felmerült már benned a kérdés, meg kell nézned a „The true cost” című filmet. Ha nem, még inkább.
#használtruhaszeptember
Az Oxfam nonprofit szervezet kezdeményezésére elindult a „használtruha szeptember”, melynek lényege, hogy 30 napig ne vegyünk új ruhát. A kezdeményezés célja, hogy felhívja a figyelmet a ruha- és textilipar környezetszennyezésére és árnyoldalára.
Az igazat megvallva, maga a kihívás számomra nem megerőltető, hiszen gimis korom óta elsődleges ruhaforrásomat a turkálók képezik. A fehérneműket leszámítva, nem is nagyon veszek új ruhát. Első körben mindig használtan próbálom beszerezni, csak ha minden kötél szakad, akkor veszek újat, de ez elég ritka.
Viszont a kihívás kapcsán eszembe jutott egy dokumentumfilm, ami már régóta a bakancslistámon van, és amit most végre sikerült beiktatnom egyik este.
The true cost
A „The true cost” egy 2015-ben készült dokumentumfilm, amely a manapság népszerű fast fashion márkákról rántja le a leplet. Ha a divat és a környezetszennyezés párosáról beszélünk, akkor első körben maga a textil előállítás terület- és vízigénye, valamint az alkalmazott vegyszerek környezetterhelése jut eszünkbe. Pedig érdemes tovább vizsgálni, hogy maga a ruha készítése kik által, milyen körülmények között zajlik, mi lesz a levetett gönceinkkel és milyen hatással van ez a része a környezetre – vagy éppen más emberekre.
Felgyorsult divat – árverseny
Régebben a divatipar évszakonként mondta meg, mi a tuti, most a fast fashion hetente ontja magából az újabb, nagy nevektől koppintott kollekcióit, elérhető áron. A felgyorsult divatot viszont csak akkor lehet követni, ha pénztárcánk engedi. A töretlen vásárlási kedvhez elengedhetetlen az árak lenyomása, egymással versenyezve.
Míg a fast fashion márkák egyre olcsóbban kínálják termékeiket, mi halomra gyűjtjük a ruhákat és közben akik a gyártósorokon dolgoznak egyre kevesebb bért kapnak, hiszen az árversenyben ez az egyetlen, amiből le lehet még faragni.
Nemhiába viszik a gyártást ezek a ruhaipari cégek a fejlődő országokba. Ott dolgoznak nekik éhbérért, a környezetvédelmi szabályozásokat sem kell olyan komolyan venni, így összességében a gyártás költsége minimalizálható, a profit maximalizálható.
Környezetszennyezés – kizsákmányolás
Az pedig őket nem igazán érdekli, hogy az ottani munkások nap, mint nap mérgező vegyszerek között robotolnak megfelelő biztonsági intézkedések nélkül, sokszor gyerekeikkel együtt, megverik őket, vagy épp rájuk dől az épület, amiben dolgoznak. De az sem, hogy a gyártás során -a szabályozások, illetve betartásuk híján -szennyezve saját környezetüket, az ott élők között egyre több a rákos megbetegedés és a fejlődési rendellenességgel született gyermek. Persze az amerikai agyonvegyszerezett gyapot földeken sem jobb a helyzet.
A lényeg, hogy mi vásároljunk még.
Igaz, évente több millió tonna ruha végzi lassan lebomló, mérgező gázokat okádó hulladékként, megunt ruháinknak is csak a töredéke, körülbelül 10 % kap még egy esélyt a turkálókban, és a szegényebb országoknak adományozott ruhák miatt ott már leállt a ruhakészítés, olyan mértékben el vannak árasztva rongyainkkal. (Amik igazából már nem is nagyon kellenek senkinek.)
Azért vegyünk még.
Vagy inkább mégse.
Nézzük meg ezt a filmet és gondolkodjunk el kicsit, tényleg rendben van ez így?
Nincs, bizony. Mit tehetünk?
- kerüljük a fast fashion termékeit
- vagy vegyük használtan őket
- válasszunk etikus körülmények között készült, lehetőleg hazai ruhákat.
Magyarul legyünk (környezet)tudatos fogyasztók az öltözködés terén is. 🙂
A bejegyzés kiemelt fotója Photo Mix képe a Pixabay -en.
