A kevesebb néha több! Ezt szülőként sem szabad elfelejtenünk, hiszen az egyszerűbb gyermekkor megteremtése a kulcs a kiegyensúlyozott, boldog gyerekekhez.
Ezek a mai gyerekek…ugye, milyen sokszor halljuk, mondjuk, vagy legalábbis gondoljuk magunkban? Ki ne botlana időnként hisztiző, földön fetrengő, játékot vagy csokit követelőző apróságokba? Vagy ki ne pirult volna épp saját gyereke miatt hasonló szituációban?
Miben különböznek az előző generációk növendékeitől? A válasz egyszerű, az őket körülvevő társadalom lett más, amiben felnőnek. A fogyasztói társadalom jelentős szerepet játszik a gyerekek nehéz kezelhetőségében, de azt gondolom, mi is hibásak vagyunk, amiért még mindig bedőlünk a reklámoknak és elhisszük, hogy a vásárlás gyógyírt jelenthet problémáinkra a személyes kapcsolatok helyett, és amiért magunkat gondoljuk a világ középpontjának és mindent azonnal akarunk. Ha mi felnőttek nem látunk át a szitán, hogy várhatjuk el a gyerekeinktől, hogy átverekedjék magukat a reklámzajon?
Miközben a gyerekszoba játéktengerén vágok keresztül, gyakran eszembe jut Apukám egyetlen mai értelemben vett játékszere a tanyán, ami egy játékautó kereke volt. Azt is csak úgy találta valahol. Nem mondom, hogy így kellene lennie ma is, elég extrém szélsőség ez. De szerintem az is, hogy ma egy átlaganyuka napi huszonötször pakol össze a kicsik után, és még így is folyton meg van terítve a padló játékokkal. Valami egyensúlyra kellene törekedni, ami nekünk és a gyerekeknek is jó.
Ezt éreztem, amikor a könyvtárból kihoztam Kim John Payne Egyszerűbb gyermekkor című könyvét. Ideje egyszerűsíteni. Főleg, mivel hiába van rengeteg játék a gyerekszobában, csak közülük néhánnyal játszanak. Sőt, sokszor nem is azokkal, hanem a leghétköznapibb használati tárgyakkal foglalják le magukat a srácok. Akkor mi értelme kerülgetni ennyit?
Túl sok(k)
A könyv elején kicsit sokkolt az író megfigyelése, miszerint angliai (első ránézésre gondtalan) gyerekeken ugyanolyan stresszhelyzetre utaló viselkedési módokat figyelt meg, mint más földrész háborús övezeteiben élőkön. Ennek pedig a magyarázata, hogy bár nem durrog fegyver körülöttük és nincsenek mindennapos életveszélyben, a mi kényelmes életünk mindennapos apró stresszhelyzetei összeadódnak és rájuk nehezednek. A túl sok inger, a túlzott bőség, a túl sok választási lehetőség, a ritmus és az időrend hiánya, a túl sok információ a médiából, ami igazából csak a felnőttekre tartozna. Az elhalmozottság miatt kevés idő és figyelem jut a világ felfedésézésére, elvész a gyermekkor. Megint csak oda lyukadunk ki, hogy a kevesebb több.
A könyv szépen végighalad pontról pontra, hogyan egyszerűsíthetjük le gyermekeink környezetét és mindennapjait a játékoktól kezdve, a könyveken és ruhákon át, egészen a biztonság érzését adó szokások, rituálék kialakításáig és a kiszámíthatóságig. Mindezekkel egyúttal megtanítva őket az egyik legnagyobb áldásra, hogy az átlagosban is lássák a szépet és képesek legyenek kivárni.
A könyv mondanivalójában a környezettudatosság témaköre nem csupán az egyszerűség elvében mutatkozik meg. Van egy fontos üzenete, amely manapság kardinális kérdés környezettudatos szülőként, mégpedig, hogy szabad-e a gondtalan gyermekkort terhelni a klímaválság kilátástalan jövő képével, amiről nap, mint nap olvasunk. A véleményemben megerősített a könyv, idézem:
A gyerekeknek kell a tudat, hogy helyük van egy jó világban és ígéretes jövőben.
Szerintem a vészjósló jövendő rájuk zúdítása helyett, inkább mutassunk példát, legyen nekik természetes mi a helyes, persze tudván, hogy miért. De az egyszerűbb, felhőtlen gyermekkor nekik is jár.
